Naplótöredék

Rendezem sajtó alá az írásaimat. Kezembe akadt pár kimaradt írás. A tegnapi naphoz, hangulathoz kapcsolódik ez az alábbi. 2009-ben keletkezett napló bejegyzés.





"Január 17 van. 3 nap múlva 41 leszek, és három napja megint EGY vagyok. 5 hétig volt egy titkom, féltem mégis dédelgettem, óvtam és elrejtettem. Még magam elől is. De tudtam, éreztem megingathatatlan biztonsággal, hogy ketten vagyunk. Erikának volt igaza, aki azt mondta, hogy januárban lesz módom dönteni, hogy akarok-e még gyereket. Volt módom.
És ez a kis lélek elképesztően nagy dolgot vállalt be helyettem, az én döntésképtelenségem miatt. Lejött, átmeneti szállást vállalt nálam, és ahogy jött csendben, titokban, úgy távozott is. Mi volt itt a döntés? Átéreztem, amit elképzelni nem lehet. Visszahozhatatlan és szavakba nem önthető nagylelkű esélyt adott nekem az Isten. Bennem lakott egy kis lélek 5 hétig és hagyta, hogy át és megéljem az anyaságot újra, lehetőséget adott a döntésre, a TUDATOS választásra. Mert megtartottam volna, ha marad. De ez nem ugyanaz, mint tudatosan vállalni, akarni, hogy jöjjön. Nem védekezni, de számolgatni, és a rizikós napokon mégiscsak vigyázni, az nem vállalás, az a felelősség gyerekes áthárítani akarása a sorsra: ”pedig mi vigyáztunk…véletlen…”.

Átéltem az örömöt, a megingathatatlan biztos egység érzést, és a félelmet. Magamtól, és mindenki mástól. Kérdések lavinája sodort magával. Napközben mindig megingathatatlanul biztos volt, hogy akarom. Este félálomban, kimerülten, amikor az irányítatlan részem is szóhoz jut, jöttek, rám zúdultak a kérdések: mit akarok én babázni, mikor 8-kor már fél ájulatban alszom? Mit szól majd az ex? Rajtam kívül lesz-e, aki örömmel fogadja? Egyáltalán én örülök, vagy csak egy újabb fasza csaj helyzet és megmutatom a világnak???? És persze az édesapja, nem ő az utolsó, hanem mert tőle a leginkább féltem, a leginkább igyekeztem nem gondolni rá. Az „én úgyis megoldom” részekre mertem energiát áldozni, de ő összetört volna egy nem akarom-mal, de akár már egy „nem mosolygok a hírre” arc gesztussal.

Ezekre, a kétely szülte kérdésekre csak egy módon kaphattam megnyugtató választ. Tudtuk ezt mindnyájan, Isten a gyermek és én. Az első házasságomról máig nem tudom, pedig már 4 éve véget ért 17 év után, hogy miért köttetett. Mert jött a baba, vagy amúgy is kitartottunk volna egymás mellett…?
Aztán már természetesen a makacsságom nem engedte, hogy felbomoljon, ne működjön. Szóval ilyen előzmények után biztos volt, hogy vállalom. A MIÉRT az nem volt egyértelmű. És köszönöm ezt az áldozatot. Meg éreztem az ” olyan, mint te nincs még egy tudom jól” érzését. Gergő, amikor tegnap azt mondta, nem tudva, hogy már biztos a vetélés, hogy előző este végig beszélgetett a kislánnyal, hogy maradjon velünk, akkor tudtam, hogy a legfontosabb kérdés megválaszoltatott, és nincs több kétely. És végre nem tudatból szerethetem, hanem mélyen lélekkel, feladva minden tartózkodásom, okoskodásom.
II. felvonás.

Közben az előző mondatokhoz képest eltelt pár hét-közben babát vártunk, mert a cudar nagy görcsök és vérzés ellenére maradt. Február 6 van. és a hét végén befejeződött a terhességem. A baba elhalt, de bennem maradt. Memento mori....
Hétfőn édesanyám megkérdezte, hogy mikor lesz már gyerekünk Gergővel. Mire én: most ment el. És akkor az én okos, mindent átlátó, ritkán megszólaló édesapám megkérdezte, hogy akartam-e egyáltalán ezt a gyereket.
És nem tudom, most sem tudom, hogy nem én üldöztem-e el? Annyira nem tudtam, hogy mit szeretnék, hogy végül miattam mondott búcsút. Most sem vagyok okosabb. Nem tudom, hogy megkönnyebbülést éreztem, vagy szomorúságot."

Több, mint egy év telt el a bejegyzés óta. Fáj. Azóta édesapám sincs velem. De mindennap érzem gondoskodó szeretetét. És tudom, hogy helyettem is szereti, vigyázza a meg nem született lányomat.