A Kapitány 3. rész

Két év nagy idő, a szolgálat után szülei és egy "megegyezett" menyasszony várták otthon. Tette, amit elvártak tőle, megnősült, életében talán először félt a reá váró feladattól.

Múltak az évek, szülei a mennybéli óhazába költöztek. Helyükre nagy ajándék érkezett. Kislánya született. Néha maga sem értette, hogy felesége tényleg szereti, ahogy ő mondogatta már az első „látása óta”. És csak azért nem őt választotta kísérőjéül a faluba menet, mert félt, hogy kineveti, és Thomas egyébként is olyan aranyosnak látszott...De rég is volt már, hol is van már az a csitri lány....Most a saját gyermekét dédelgeti, galambocskámnak nevezi, és nevető szemei tengerében fürdeti szeretteit.

Szőkék, szépek, és főleg doromboló kismacskák ezek- gondolta olykor a kapitány. Hogy is lehetne haragudni rájuk, még ha a szakállát ritkítja is "csepp lyánya". Vagy amikor épp leveszik a lábáról, pedig jól tudja, hogy csacskaság a kérésük, de csilingelő nevetésükért, boldogan nevető szemükért a csillagokat is lehozná. Már 5 éve, hogy a "csepp lyány" szinte percenként elbűvöli, megbabonázza.

Ma fogok neki kis nyulat, vagy valami csalafintaságot kiötlök, gondolta a kapitány. Felment a ház mögötti szőlőhegybe, nekiveselkedett a munkának. Először észre sem vette, kapált rendületlenül, közben Katrinra, feleségére gondolt, mélykék szemére, az ő, szinte hihetetlen szerelmére.

Aztán nem is meghallotta, inkább érezte, először a szagot, tudata mélyéről rettenet érzése kúszott fel a gerincén, aztán felfogta, maga mögé pillantva meglátta: ég a falu.

Rohant lefelé, majd felbukott.

Aztán minden összezsugorodott, majd millió kis jégszilánkra robbant szét. A kapitány úgy érezte ő maga fagyott jéggé. Valami furcsa sem nem élő, sem nem holt állapotba zuhant. Látta Katrint arcra borulva, és az ő kis galambocskáját, imádott csepp lyányát holtan.

Hányszor gyűlölte magát ezért a pillanatért. Soha nem értette mi volt az az erő, amely visszatartotta. Nem félt, de mintha egy láthatatlan béklyó tartotta volna fogva. Mozdulni sem tudott, csak az dübörgött a fejében, hogy el kell temetnie őket, és vigyázni rájuk, ha már életükben nem tudta eléggé megvédeni az övéit. A lelke ott és akkor meghalt. Szeretteit bevitte a házba, ágyukba fektette őket, ünnepi, tiszta ruhájukkal letakarta mindkettejüket. Majd egy utolsó pillantás után kiment az udvarra és felégette a házat.

Ő sem tudta, hogy meddig, egy napig vagy hétig ült az udvaron. Akkor az összeroskadt házra napokig földet hordott. És teleültette tulipán hagymával. Magának való mogorva emberré vált. Nap nem múlt el úgy, hogy ne gondolt volna a családjára. Várta a találkozást velük. A házat többé nem építette újra, minden tavaszon gyönyörű sárga tulipánok virítottak, és lassacskán már csak a legöregebbek emlékeztek, hogy valaha gyermekkacagás verte fel a csendet ott, ahol most az a mogorva öreg katona húzta meg magát egy rozoga kutyaólban. Régi katonái hívták, de nem fogadta el. Jó nekem itt, épp elégszer volt a csillagos ég a takarónk háborúk idején- mondogatta.

És itt közelebb is vagyok hozzájuk, a családomhoz- gondolta magában. Aztán sok-sok év múlva egy szép májusi napon gyönyörű álmot látott, ott voltak minden: Katrin, a kicsi lánya, anyja, apja, és mindazok, akik már rég elköltöztek ebből a világból. Tudta, hogy végre érte jöttek. És ujjongott álmában a szíve.