A Kapitány 2. rész

A parancsnok kemény ember volt. Katonának család nem való- vallotta. Így 35 éves korára más családja nem volt, mint amelybe beleszületett. Otthont keresett. Hazát talált. Az új hazába szüleivel érkezett. Kardját kapára-kaszára cserélte.

Lassacskán összeszokott az őslakosság és a betelepülők. Körülbelül úgy, ahogy a Kapitány az első barátját szerezte: a számára felkínált ház udvarán találkoztak először. Szép fehér falú tornácos házat kapott a kapitány. Megrendültséggel vegyes tisztelettel lépett be először az udvarába. Volt a pillanatban valami keserűen szép. Tisztelettel gondolt a ház elhalt lakóira. Aztán körbepillantott.

És akkor látta meg a kutyát. Először azt hitte, hogy már nem is él. Ahogy közelített felé szegény jószág, akit láncon felejtettek, kimerülten, de nagyon is területét védelmezően rámordult. Tetszett a kapitánynak ez a büszke állat. Belenyúlt a zsákjába, és egy szalonna börkével összezsírozta a kezét. Úgy nyújtotta a kutya felé nyitott tenyerét. Az először gyanakodva szimatolt, majd a fenséges illatú kéz megtette hatását. Óvatosan megnyalogatta a kapitány tenyerét. Így történt, hogy elfogadták egymást. Bundás még vagy jó 5 évig őrizte a házat.

Már a második aratásra készültek. Azon az éven szokatlanul korán, alig pünkösd után már lágyan ringott a sárgálló búzamező. Szívének kedves szülőföldjét juttatta eszébe. Öregszem gondolta a kapitány. Ugyan miről, másról juthatnának eszembe ilyen asszonyi gondolatok. Gyors elhessegette magától a honvágy édes bús érzését, és gondolatban számba vette az aratás előtti szükséges teendőket. A terménynek már tiszta helye van, új kaszát rendelt a kovácstól. Ez kicsit nyomta a lelkét, mert egy zsák búzába fog kerülni. De megérte, jól dolgozik a kovács.

Még pár nap és a velük érkezett papjukkal körmenetben kérik az Isten áldását a munkájukra és annak gyümölcsére, a búzára, amit errefelé életnek is neveznek. Néha még eszébe jutottak a csaták, amiket vívott. Aztán emberei, akik itt letelepedtek, és azok is, akik az új hazába már csak az égi ösvényen kísérték társaikat. Már megint ezek az asszonyokhoz való gondolatok, mormogott magában a kapitány. De azért csendes elégedettség áradt szét benne.

Valami zavarót érzett. Furcsa, rég nem érzett illat kúszott orrába. A felperzselt föld szaga, a megégetett élet minden sikoltó fájdalma vitustáncba kezdett érzékeiben. Egyre kevesebbszer álmodott a megvívott csaták szörnyűségeivel, így még hatalmasabb szorította össze mellkasát a leselkedő veszély réme.

Gyakorlottan számba vette a lehetőségeket, biztos volt benne, hogy nem a háborúk pusztító szele érte el őket, sokkal valósabb lehetőségnek tűnt valamely rabló horda portyázása, vagy részeg zsoldosok garázdálkodása. Egyre növekvő veszélyérzéssel rohant a határ irányába. Gyakorlott szeme rohantában is felmérte a károkat. Égő házak, sikoltozó nők, síró gyerekek, dühödten ordítozó férfiak. Megkönnyebbülve látta, hogy régi jó emberei a veszélyben földművelőből, harcossá változtak egy szempillantás alatt. S azt is, hogy ha jó Isten is velük van, akkor nincs áldozata a rablók portyájának. És akkor belé hasított a gondolat, mint a villám: ezek az ördög fattyak a termést égették fel. Halál ez is, lassú halál. Az elkövetkező két év reményét égették fel. A kenyérét és a vetőmagét.A háborúk idején látott épp elég éhezőt. Férfi szíve megtelt gyilkos dühvel. Rohant inaszakadtából. De már csak az elvágtató részeg zsoldosok lovai által felvert port nyelhette.


Tehetetlen dühét az égre kiáltotta. Nem adhatta magát át a kétségbeesésnek, bár évek óta nem harcolt, nem vezetett embereket, mégis csak ő a kapitány. És az emberek számítanak rá. A pánik csillapodtával kiderült, hogy a felvégen az üstfoltozó megsebesült, de a templom megvédte erős falaival, ajtóival az oda menekülőket, viszont a termés egy része odaveszett. A kapitány földje is felégetve, hamuban állt. A többiek talán egy kicsivel jobban jártak. Ha elég takarékosan beosztással élnek, és a közben házasságokkal kialakult új rokonságok is segítenek, akkor van esélyük túlélni az elkövetkezendő két esztendőt.

De a kapitány nem alapított családot, nem is érzett rá késztetést. Talán most először egy kóbor gondolat erejéig sajnálta, hogy nincs, kikkel osztozzon a bajon, és jobb időkben az örömön. Katonaként tudja, hogy nincs „mi lett volna ha”… Azt tudta, hogy tennie kell valamit, már a szülei miatt is. Ő maga még csak el lenne, de szülei már nagyon öregek, és koldulásra kényszerülni nem engedi őket.
Elszegődött a környék inkább rabló, mint pandúr földesurához testőr szolgálatba. Lett kenyér is, vetés is. A szabadság két évre odaveszett.